Mit tanultunk meg a 80-as évek óta a fizetésekről?

Egy egész generáció nőtt fel úgy, hogy a fizetésről nem beszélünk. Ennek a tabunak most ideje nyugdíjba mennie.

A 80-as években még általános iskolások voltunk. Iskolatáska, ünneplő ruha, osztálykép, papírba csomagolt tízórai – és az a gyerekkori bizonyosság, hogy a felnőttek pontosan tudják, hogyan működik a világ.

Abban a világban sok minden magától értetődő volt: a tanárnak mindig igaza volt, a főnöknek mindig igaza volt, a munkát pedig meg kellett becsülni. Amit elkezdtünk, azt rendesen végigcsináltuk, nem panaszkodtunk mindenért, és nem álltunk fel az első nehézségnél. Sok mindent köszönhetünk ennek. A kitartást, a kötelességtudatot és azt a mélyen belénk nevelt érzést, hogy a tisztességes munkának becsülete van.

De azt is megtanultuk, hogy bizonyos dolgokról jobb hallgatni. Nem nagyon mondtuk ki, ha elfáradtunk, ha valami rosszul esett, vagy ha igazságtalannak éreztünk egy helyzetet. A fizetésről pedig végképp nem illett beszélni, csakúgy mint a politikáról. Nem kérdeztük meg a másikat, mennyit keres, és a sajátunkat sem szívesen mondtuk el. Talán attól féltünk, hogy kiderül: nekünk jutott kevesebb. Talán attól, hogy a másiknak. Vagy egyszerűen csak úgy nőttünk fel, hogy ez nem tartozik senkire, annyi jár amennyi van.

Közben eltelt néhány évtized, a gyerekeink pedig már olyan kérdéseket tesznek fel egy munkahelyen, amelyek nekünk fiatalon talán eszünkbe sem jutottak volna. Mennyit lehet keresni? Mikor lehet több a fizetés? Mi alapján kap valaki többet, mint a másik? Honnan tudhatom, hogy rendesen megfizetnek? Mit ér a tudásom és a képességeim? Számít-e a teljesítményem?

Lehet, hogy ők egyszerűen már nem érzik kellemetlennek azt, ami nekünk egész életünkben tabu volt. Talán magára a munkára is másképp néznek. A 80-as évek világában a jó munkahelyet meg kellett tartani, sokan ugyanarról a helyről mentek nyugdíjba, ahol évtizedekkel korábban dolgozni kezdtek, a biztos fizetésért pedig sok mindent elviseltek.

Ma már szinte özönlenek a lehetőségek. Valaki a munkája mellett vállalkozik, más az interneten keres pénzt, tanít, alkot vagy elad valamit, és egyre többen próbálnak több lábon állni, plusz munkát vállalnak, befektetnek, mert nem szeretnének egész életükben egyetlen munkahelytől függni.

Az utánunk jövők közül valószínűleg kevesebben képzelik el úgy az életüket, hogy fiatalon belépnek valahová, majd ugyanonnan mennek nyugdíjba. Talán nem is akarnak a megszokott módon nyugdíjas korukig dolgozni, hanem előbb szeretnének maguknak több szabadságot teremteni. Vagy talán nem is lesz nyugdíjuk. Ki tudja.

De nem hisszük, hogy kevésbé becsülnék a munkát. Lehet, hogy csak már nem ugyanazt értik alatta. A munkahelyeknek is érdemes észrevenniük ezt a változást, mert ma már nem mindig elég a biztos állás és a rendszeresen érkező fizetés. Az emberek könnyebben körülnéznek, kérdeznek, tanulnak valami újat vagy megpróbálnak más úton boldogulni – nem azért, mert nem szeretnek dolgozni, hanem mert meglátták, hogy máshogyan is lehet élni.

A mi korosztályunk pedig valahol két világ között áll. Még jól emlékszünk arra, amikor a fizetésről nem beszéltünk, és bíztunk benne, hogy ha rendesen dolgozunk, azt majd maguktól észreveszik; közben már tanítjuk azt a világot is, amelyben a pénzről lehet nyugodtan beszélni, a munkahely pedig fontos része az életnek, de nem feltétlenül az egyetlen út. És talán nem is kell választanunk a kettő között. Megtarthatjuk a munka becsületét, a kitartást és a tisztességet, miközben megtanulunk kérdezni, új utakat keresni, és elfogadni, hogy a Z generációs gyerekeink már más életútban gondolkodnak.

A 80-as évekből jó érzés megőrizni a fényképeket, a zenéket és az iskolai emlékeket. A bértabut viszont nyugdíjba kell küldeni. A fotó maradhat retró. A fizetésről és a munkáról pedig gondolkodhatunk másképp is lassan.